„Két éve csöppentem a diáktüntetésekbe és magába a politikába. Nagyon sok megmozdulást nemcsak végignéztem, hanem akár szervezőként is részt vettem ezekben. Ez alatt lecserélődtek, elballagtak diákok, mások megunták, de vérfrissítés is érkezett. Azt látom, hogy mindenki ugyanazt az utat járja be, és ugyanazokkal az eszközökkel próbál érdeket érvényesíteni, amik sajnos két évvel ezelőtt sem működtek” – mondta a diákaktivista, hozzátéve, „ebben a rendszerben az, hogy kimegyünk, énekelünk egyet, beadjuk a húszadik petíciót, ebben a formában nem működik. Ennyi emberrel legalábbis nem”.

Szerinte a legnagyobb probléma a kollektív kiállás hiányában gyökerezik. Sokkal több intézményvezetőnek ki kellett volna állnia. Abban is egészen biztos, hogy a kiállást, a szolidaritást az egzisztenciális félelmek akadályozzák, noha Pankotai szerint a kiállás éppen e félelmek okait szüntethetné meg.

Elismerte, ez a félelem lehet jogos, de ahogy két éve, most is úgy látja, a tanárok és az igazgatók nagy része ürügyekre hivatkozva vonták ki magukat a közösség iránti felelősségvállalásból. „Ha két évvel ezelőtt felállt volna mindenki, és emiatt fél, akár egy évvel elhúzódik az érettségi, de cserébe sikerül kiharcolni egy oktatási reformot, akkor a következő generációk nem ebben a rendszerben érettségiznének. A felnőtt tanárok, a szakemberek a gyerekek szoknyája mögé bújnak, rájuk hivatkozva a rövidebb távú és kisebb jó érdekében, miközben hosszú távon egy reformot tudnának kiharcolni, ami eredményeként kritikus gondolkodásra nevelő, jó oktatásban részesülne a felnövekvő generáció” – állította fel a mérleget Pankotai.