Két napja háromrészes sorozatomban arról írtam, hogyan jutott Trudeau csúcs népszerűségből a mélypontra, ami lemondásához vezetett.
https://velemeny.online/2025/05/02/hogyan-nyert-trump-valasztasokat-kanadaban-a-liberalisoknak/

Az első részben pedig arról volt szó, milyen hátteret teremtett a kanadai választásokhoz Trump amerikai elnök.
https://velemeny.online/2025/04/30/liberalis-meglepetes-trump-besegitett/

Most ebben a harmadik részben nézzük, hogyan fordult a kocka. Indításnak ide kívánkozik Kissinger híres mondása:
„Az USA ellenségének lenni veszélyes; az USA barátjának lenni halálos.”

Ezt most Kanada első kézből tapasztalja.

Amint láttuk, az amerikai politikai háttér ellenséges környezetet teremtett – jóformán „overnight” –, magyarul: semmi perc alatt. Az amerikai és a kanadai nép igen nagy barátságban, egymásra-utaltságban és békés, vidám, szinte vicces versenyben élte egymás mellett az életét már vagy száz éve. Mi, kanadaiak voltunk, akik mindig Amerika mellett álltunk: a világháborúkban, az afgán konfliktusban, az iráni válság és menekülés idején – lehetne sorolni.

Amikor a 9/11 alatt a hirtelen légi zárlat miatt nálunk, főleg Labrador kis városaiban szálltak le Amerikába tartó gépek tucatszámra, és a sok ezer, főleg amerikai utas rekedt kanadai falvakban és városkákban a pampák közepén, a kanadaiak egyhangúan siettek segítségükre, fogadták be őket otthonaikba – amiből legendák és máig tartó barátságok szövődtek.

9/11 repülőtér a kanadai keleti parton – tele az USA-ba tartó, útjukat megszakító repülőgépekkel

A gazdaságaink a jó 30 éves szabadkereskedelmi megállapodás keretében mind az USA-val, mind Mexikóval összefonódtak, integrálódtak. Kanadaiak milliói mentek át a határon akár tankolni, akár csak bóklászni vagy bevásárolni – és viszont.

Ez egy perc alatt megváltozott.

Még Trudeau volt a miniszterelnök, mikor Trump elkezdte kormányzónak nevezni (mintha egy amerikai állam lennénk). Többször, sokszor gúnyosan hangoztatta, hogy Kanada mint ország nem működik, de mint az 51. állam, az USA részeként csodás lenne („senki a nyomunkba se jöhetne, és ő, Trump lehetne a világ legnagyobb országának elnöke”). Ez rögtön összezárta a kanadaiakat. Nemcsak megijedtünk – bár szerintem az is megtörtént –, hanem mérgesek, haragosak lettünk. Trudeau élesen szembeállt ezekkel az őrültségekkel, és elkezdett emelkedni a népszerűsége.

Trumpot az se zavarta, hogy tudvalevő: Kanadában sose választanának meg egy „Trumpot” elnöknek.

A határállomások kiürültek; először a repülőutazások, majd a repülőjáratok 75%-át törölték. Leállt a déli szomszédunk felé menő turizmus. Az italboltok polcairól eltűnt először a „red” (republikánus) államokból származó minden ital, majd a többit is (pl. kaliforniai borok – több száz volt belőle – leszedték). (Három éve az orosz italok tűntek el, követték őket az amerikaiak – mind.)

Az üzletekben nagy feliratok hirdették: „Vegyél kanadait!”, miután elkezdődött a védővámok őrülete.

Leghíresebb amerikai komédiások szórakoztatják azzal nézőiket, hogy valószínűbb, hogy egy földönkívüli látogatja meg őket, mintsem egy kanadai.

Ekkor robbant be a köztudatba Mark Carney, akinek a neve lehet, hogy ismerős volt sok kanadai számára, de mint embert nem ismerték sokan. Mint politikust pláne nem – mivel nem is volt az. A jegybank elnöke volt 5 évig, ő kormányozta a Bank of Canada-t a nagy pénzügyi válság idején (2008–13). Ezután az angol jegybank elnöke volt (2013–20), tehát ő vezette a szigetország pénzügyét a Brexit idején, és a Covid elején is.

Carney, jó 6 évvel idősebb, mint Trudeau, egész más személyiség. Ő is fiatalos (maratonit futott még pár éve is), de – nekem – valahogy látszik rajta a bölcsesség (magyarul: a sok tanulás, az ész), a csendes, megfontolt szavak. Trudeaun látszik, hogy politikus, míg Carney sosem volt választott pozícióban. Első választott pozíciója a miniszterelnöki szék. (Nem rossz.)

A múltkori grafikonon (amit újra ideteszek), látszik a liberális párt hatalmas és hirtelen népszerűségnövekedése a decemberi mélypont után. Ilyen ugrások előfordulnak szegényebb afrikai országok esetében, ahol mondjuk az uralkodó hirtelen lefizeti a fél lakosságot, vagy esetleg törzsi harcokban kiirtják az ellenfelet. Fejlett demokráciákban ilyesmi nemigen volt az elmúlt évtizedekben.

Ez szerintem három fő ok miatt következett be.
Először is: a kanadai lakosság összezárása a trumpi őrület megállítására. Ez ugyanúgy erősíthette volna a konzervatívokat, mint a liberálisokat, de sokan a konzervatív politikában és a vezetőben, Poilievre-ben – jogosan vagy sem – trumpi vonásokat véltek felfedezni.

Másodszor: Carney megjelenése. Sokan, valószínűleg a döntő többség úgy gondolta, hogy Carney megjelenése ideális volt ebben a súlyos helyzetben. Trump utálata Trudeau irányába eléggé nyilvánvaló volt – ami nem jó, még akkor sem, ha Trump majdnem mindenkit így utál. (Magán kívül majd mindenkit.)

Kérdés, hogy egy Carney hogyan tud érvelni egy megalomániás, nárcisztikus félőrülttel, akit csak önmaga érdekel?

Harmadik tényező: a kanadai gazdasági helyzet. Ez még akkor is szörnyű (lásd előző írásom), ha – adja Isten – simán megegyeznénk egy szabadkereskedelmi megállapodásban, mondjuk abban, ami sok éve érvényes volt.

A választók abban bíztak, hogy egy gazdasági szakember nemcsak a legjobbakat hozza ki egy támadó, agresszív és tudatlan szomszéd világhatalom korlátlan hatalmú urából, hanem a kanadai gazdaságot is helyre rázza. Ezt hangsúlyozta Carney legjobban a kampány során.

Meghirdetett egy soha nem látott lakásépítési programot, a megélhetési költségek enyhítését, és hatalmas ugrást a védelmi költségekben. Ötpontos programja kiterjed:
– a dél felé elvesztett kereskedelem pótlására tartományok közötti belső kereskedelemmel,
– az elektromos hálózat fejlesztésére kelet–nyugat irányban,
– és az autóipar, valamint az ellátási láncok átszervezésére, hogy ne legyünk ráutalva a déli szomszédra.

Hadd idézzem Carney híressé vált mondatait:
„Jelenleg történelmi pillanatban vagyunk. A régi viszonyunk az Egyesült Államokkal, amely állandóan mélyülő integrációban, szoros biztonsági és védelmi együttműködésben valósult meg – a múlté.”

Kis trilógiámat úgy kezdtem:
„A helyzet szar. Nem kicsit – nagyon.”
Teljes valóságfogyatkozást élünk meg (József Attila szavaival), amikor egy nép rájön a régi mondás igazságára:
„A jóbarát másik neve a jövőbeni ellenség.”

Összegezve: jön egy primitív lény, egy csak magával foglalkozó öreg szenilis bolond, aki igen veszélyes – mert a világ leghatalmasabbja. El tud söpörni téged is, engem is, a népemet is, a házamat is – és a hazámat is. Ujja alatt ott az atombomba indítója. Ahogy ő mondja:
„Nemcsak az országot kormányzom – a világot is.”

Egyszerű dumának, fingfűrészelésnek vennénk az egészet, ha – Carney szavaival szólva – ezek ártatlan fenyegetések lennének. Ahogy ő mondta:
„Trump meg akarja szerezni a földünket, az erőforrásainkat, a vizeinket, az országunkat – és ezek nem ártatlan fenyegetések… Trump meg akar törni bennünket, hogy Amerika tulajdonai legyünk.”
„Ez soha nem fog megtörténni.” – tette hozzá. Ezért szavaztunk rá.

Hogy mit fog átalakítani? Majd meglátjuk. Hogy mire képes szemben a világ őrült, mindenhatónak képzelt vezetőjével? Azt is meglátjuk.

***

Végül még annyit: magyarul írtam le ezeket a sorokat, hogy néhány otthoni érdeklődőt is tájékoztassak. Egyfelől azért, mert ti – teljes joggal – elvárjátok, hogy ismerjem az otthoni politikai helyzetet. A barátaim tudják, és ti is tudjátok, hogy ismerem is, talán túlságosan is. De soha nem vártam el, hogy ti ugyanolyan részletességgel ismerjétek a kanadai viszonyokat – csak azért, mert barátok vagyunk, és én már közel negyven éve itt élek?

Megszoktam, hogy otthon sokan nem tudják, ki Kanada miniszterelnöke, vagy akár azt sem, hogy Kanada százszor nagyobb Magyarországnál. Azt sem, hogy csak British Columbiában akkora erdőségek vannak, mint Németország teljes területe. És azt sem, hogy hogyan élünk itt – miből, mennyire jól vagy mennyire nehezen. Negyven év alatt kevés ilyen kérdést kaptam. Nem panaszkodom – ez csak tény.

És nem is baj – hiszen messze vagytok, nem is feltétlenül van rá szükségetek. De most nem csak azért írok erről, mert úgy tűnik, egzisztenciális harcba kerültünk itt, kilenc órányira tőletek, a hazánktól. És nem csak azért, mert Kanada – a második hazánk – élet-halál harc elé néz.

Hanem azért is, mert most már mindenki veszélyben van. Ti is. Egy őrült kezében van a világ. Csak reménykedni lehet, hogy akad valaki a közelében, aki meggyőzheti, megállíthatja, belátásra késztetheti – mert kényszeríteni nem lehet. Az érvek nem számítanak, a valóság nem érdekli. A vámháborúkból lesznek a legkönnyebben igazi háborúk.

Jó hír, hogy Kanada végre észhez tért, és az utolsó pillanatban képes volt ellensúlyt találni az őrülethez. Sőt, Ausztrália is hasonlóan szavazott. De ez nem elég. Ha ti sem tudjátok, mi történik, és mire készülnek a világ ezen részén, akkor nem is tudtok felkészülni. A magyar hazánk már tizenöt éve halad az őrület útján. Bár alig maradt olyan adat, ami ne ezt igazolná, a propaganda és a hazug szó ereje még mindig működik.

Trump Orbánt másolja – vagy legalábbis ösztönösen követi – százszoros sebességgel és milliószoros hatalommal. A politikusokat nem az alapján mérjük, hogy kiket győztek le, hanem hogy kiket emeltek fel. Ezek pedig csak eltiporni akarnak – soha nem emeltek fel senkit.

Frank Tibor
Kanadában élő matematikus-közgazdász, üzletember
2025. május 4.