Először csak rápillantottam az Economist könyvismertetőjére, aztán ott ragadtam. A felénél már láttam, hogy ez nekem való könyv és azt is, hogy lefordítom ezt a könyvismertetőt a Véleménynek, nektek. Megesküszöm, hogy csak a fordítás során vettem észre, hogy Orbán Viktor is meg van említve; véleményem szerint feleslegesen és méltatlanul.
A könyv címét “Peak human” én most nehézkesen “Az emberi történelem csúcspontjai, aranykorok” -nak fordítanám.

És íme az Economist ismertető fordítása

Hogyan kezdődnek és végződnek az aranykorok

Az elmúlt 3000 év legnagyobb civilizációi a MAGA ellentétei voltak.

Johan Norberg. Atlantic Books; 400 oldal; 32,99 dollár és 22 font.

Az „aranykor” elindításának az a módja, hogy nagy, szép akadályokat emelünk, hogy távoltartsuk a külföldi embereket és árukat . Legalábbis a világ leghatalmasabb emberének [Trump] ez a véleménye. Johan Norberg svéd történész ezzel ellentétes álláspontot képvisel. A „Peak Human” című könyvében Norberg az elmúlt három évezred  aranykorainak felemelkedését és bukását mutatja be, Athéntól az Abbászida kalifátuson át az angolszász világig. Megállapítja, hogy azok a politikai rendszerek, amelyek felülmúlták társaikat, azért voltak sikeresek, mert nyitottabbak voltak: nyitottak voltak a kereskedelemre, az idegenekre és azokra az eszmékre, amelyek kényelmetlenek voltak a hatalmasok számára. Amikor újra bezárkóztak, elvesztették fényüket.
Vegyük például a kínai Szung-dinasztiát, amely 960-tól 1279-ig tartott. A Szung-császárok sokkal inkább a jogállamiságra törekedtek, mint elődeik, akik hajlamosak voltak arra, hogy szeszélyeik szerint uralkodjanak. A kiszámítható szabályok érvényre juttatása érdekében rengeteg tisztviselőt vettek fel érdemi vizsgákon keresztül. Az első Szung-császár „szokatlan politikai reformot” vezetett be, amelynek értelmében „nem ölték meg a vele egyet nem értő tisztviselőket”.

A parasztok tulajdonjogot kaptak és szabadon mozoghattak, ahelyett, hogy egy földesúr földjéhez lettek volna kötve. A mezőgazdasági termelés több mint kétszeresére nőtt, és a többlet élelemmel nagy városokat láttak el. Az 1100-as években Kaifeng, a főváros lakossága 65-szöröse volt Londonnak. A csatornák megkönnyítették a belföldi kereskedelmet. Ezt követte a nemzetközi kereskedelem. A kereskedők hat évszázaddal az európaiak előtt elkezdtek papírpénzt kibocsátani, és a kormány felkarolta ezt a zseniális ötletet, amely sokkal egyszerűbb volt, mint nehéz rézpénzek cipelése.

„A zsúfolt városok páratlan eszme-, áru- [és] szolgáltatáscserét tesznek lehetővé” – állítja Norberg. A kézművesek új ipari eljárásokat találtak ki, például a szén elégetését a vas olvasztásához. A mozgatható betűk feltalálása az 1040-es években lehetővé tette a könyvnyomtatást, amely olyan olcsó volt, hogy egy filozófus azon sopánkodott, hogy az emberek nem fogják többé kívülről megtanulni a klasszikusokat. [ Tehát Kínában előbb feltalálták a Gutenberg-féle nyomtatást, de a gyakorlati hatása sokkal kisebb volt, tekintve az 5000 feletti írásjelnek. Csikvári]
1200-ra Kína rendelkezett a világ leggazdagabb gazdaságával, egy kereskedelmi flottával, amely „képes volt felfedezni a világot”, és olyan “barkácsolási” megoldásokkal és szokásokkal, amelyek évszázadokkal Európa előtt ipari forradalmat indíthattak volna el. De aztán megérkeztek a mongolok.

A népszerű kép Dzsingisz kánról és lovas hordáiról, akik mészárolva és felégetve végigsöpörnek a világon, amennyire lehet, pontos. A mongol dinasztia azonban igyekezett megőrizni elődje technológiai csodáit – még ha nem is tett hozzá sokat. Kína csak akkor fordult igazán önmagába, amikor 1368-ban a Ming-dinasztia átvette a hatalmat.

Az országon belüli szabad mozgás megszűnt. A szabad csere helyett a kényszermunka terjedt el. A külkereskedelmet halálbüntetéssel sújtották, és még az óceánjáró hajók építését is betiltották. A régi szép idők után sóvárogva egy Ming császár visszahozta az 500 évvel korábbi divatot. A rossz frizurával rajtakapott férfiakat kasztrálták, a fodrászukkal együtt. Nagyrészt a reakciós Ming-politika miatt a kínaiak jövedelme 1080 és 1400 között a felére csökkent. Az ország csak a 20. század végén, a nyitás után tudta visszanyerni korábbi erejét.

Az aranykorszakok némelyike, amelyeket Norberg leír, ismerős lesz az olvasók számára, de ezeket is új részletekkel és provokatív érvekkel egészíti ki. Athén nem csupán a demokrácia szülőhelye volt, hanem azért is gazdagodott meg, mert az ókori mércével mérve liberális volt. A vámok mindössze 2%-osak voltak. A külföldieket szívesen látták: egy szíriai exrabszolga a város egyik leggazdagabb embere lett. A Fraser Intézet, egy kanadai agytröszt által kidolgozott mérés szerint az ókori athéniak nagyobb gazdasági szabadságot élveztek, mint bármelyik modern nemzet polgárai, és ezzel csaknem megelőzték Hongkongot és Szingapúrt. (Ez a szabadság nem vonatkozott a nőkre és a rabszolgákra; ez a kikötés egészen a közelmúltig minden aranykorra érvényes volt.)

Róma a szövetségek ápolásával és a meghódított népek állampolgárságának megadásával erősödött meg. Mohón tanult azoktól, akiket legyőzött – a görög rabszolgák tanították a római gyermekeket logikára, filozófiára és drámára. Róma aranykorában egyetlen törvényrendszer irányította a gigantikus birodalmat, a piacok viszonylag szabadok voltak, és 400 000 km hosszú utak szállították az árukat a hajókról a villákba. Ahogy egy görög szónok fogalmazott: ha a világ összes termékét látni akarja, vagy utazza be a világot, vagy jöjjön Rómába.

Augustus császár bevezette az átalányadót (fejadót) és egy szerény vagyonadót. A kemény munkából vagy innovációból származó többletjövedelem adóját nullára csökkentette. Nem csoda, hogy az augusztusi Róma olyan gazdag lett, mint az 1500 évvel későbbi Nagy-Britannia és Franciaország.

Mike Johnson, az amerikai képviselőház republikánus elnöke szerint Róma összeomlása „a féktelen homoszexuális viselkedés” miatt történt. Norberg meggyőzőbb magyarázatot kínál. A balszerencsét – járványok és barbár támadások – politikai hibák súlyosbították.

A pénzszűkében lévő császárok leértékelték a pénzérméket, csökkentve azok ezüsttartalmát. Ez vad inflációt okozott. Ezután árszabályozást vezettek be „a szandáltól az oroszlánokig”. A kereskedelem elsorvadt.

A szellemi szabadság átadta helyét a dogmáknak, először a keresztényeket üldözték, majd a keresztények egymást. Végül Róma túl gyenge volt ahhoz, hogy ellenálljon a barbárok támadásának. A revizionisták szerint az ezt követő sötét középkor nem is volt olyan rossz. A régészeti bizonyítékok – például a teherhajóroncsok számának hirtelen csökkenése – azt sugallják, hogy ez volt „a történelem legnagyobb társadalmi visszafejlődése”.

Norberg ügyesen cáfolja a közkeletű tévhiteket. Az Iszlám Állam fanatikusai tisztelik az Abbászida kalifátust, de gyűlölték volna a toleranciáját. Az olasz reneszánsz, amelyet a modern nacionalisták, mint például Orbán Viktor az európai és keresztény kulturális felsőbbrendűség bizonyítékának tekintenek, a keresztény ortodoxia elleni lázadásként és a pogány kultúrák utánzásával kezdődött. Annak ellenére, amit Blake-nél és Dickensnél olvashatunk, Nagy-Britannia ipari forradalma nem volt nyomorúságos a munkások számára: a naplók tanulmányozása azt mutatja, hogy az egyetlen csoport, amely következetesen elégedetlen volt, a költők és írók voltak.

Lehetne ennél időszerűbb egy történelemről szóló könyv? Az összes aranykor közül a legnagyobb itt és most van. Az emberi életszínvonal emelkedése terén az elmúlt 10 000 év során elért fejlődés fele 1990 óta történt. A nyitottság a Szovjetunió összeomlása után vált világméretűvé. Most azonban rohamosan visszaszorulóban van, mivel egy többoldalú kereskedelmi háború fenyeget, és egyre több állam fojtja el a szabad kutatásokat.

A korábbi aranykorok mind úgy értek véget, mint Róma, a balszerencse és a rossz vezetés keveréke miatt. Sok virágzó társadalom elszigetelődött, vagy eljött a „Szókratészi pillanata”  és elhallgattatta a legracionálisabb hangokat. A „Peak Human” nem említi Donald Trumpot; a könyv még az újraválasztása előtt íródott. Amerika elnöke nem fogja elolvasni, de másoknak el kellene olvasniuk. A globalizáció jelenlegi korszaka talán még megmenthető. Ahogy Norberg érvel: „A kudarc nem sors, hanem választás”.

(Fordítás vége)

Csikvári F. András
2025.05.07