Egy hónap, és a karácsonyfákon végre kigyúlnak a gyertyák, addig is az adventi fények serényen világítanak helyettünk az utcákon, mintha éreznék, hogy ránk már nem érdemes számítani: mi magunk régóta nem gyújtunk fényt sem gondolatban, sem lélekben. Milyen idők is ezek? Olyan idők, amikor a sötétség nem csupán a téli délutánokra ül rá, hanem a gondolkodásra is, és míg a természet sötétje érthető, a fejben lévő árnyékok valami makacs, kényelmes, bejáratott félhomályt alkotnak. Az ember azt hinné, a sötéthez nehéz hozzászokni, de úgy látszik, sokan már régen be is rendezkedtek benne: lekapcsolták a józan észt, a kíváncsiságot, a kételyt, nehogy bármi új megvilágításba kerüljön.

A belső sötét viszont valami különös, tartós, kényelmes félhomály. Nem bánt, nem szúr, nem rikolt fel, csak ott ül, mint egy öreg, jól ismert bútordarab a lélek szobájában. Az ember azt hinné, idővel nehéz lenne hozzászokni ehhez a tompa homályhoz, de úgy látszik: a többség már régen nemcsak megszokta, hanem be is rendezkedett benne. Sőt, mintha élvezné is. A félhomálynak ugyanis megvan az a kellemetlen tulajdonsága, hogy épp elég fényt enged, hogy ne ütközzünk falnak, de épp elég keveset ahhoz, hogy ne lássuk, milyen rendetlenség is van valójában körülöttünk.

Mintha sokan úgy lennének vele: „Ha már fény nincs, legalább ne is zavarja semmi a nyugalmamat.”
És így csendben, szó nélkül, némi beletörődéssel lekapcsolnak minden lámpát odabenn: a józan eszét, a kíváncsiságét, a kérdéseit, azokat a belső pislákolásokat, amelyek néha túl élesen világítanának rá dolgokra. Mert ha fény gyúlna, akkor talán látni kellene, honnan ered a zavar, az önáltatás, a félelem — és azt már kényelmesen elkerülni nem lehetne. Jobb tehát a félhomály: ott nem kell szembenézni semmivel, csak élni tovább egy félig megvilágított életben.

Néha elgondolkodom, milyen különös kor ez. A technika világlik, a képernyők úgy ragyognak, hogy az ember szinte szemkáprázást kap, a telefonok fényesebben világítanak, mint az északi sarkkör hajnalai — és közben a fejekben sűrűbb a sötét, mint valaha. A modern világ tele van fényárban úszó eszközökkel, de ezek a kütyük valami furcsa logika szerint úgy világítanak, hogy közben nem fényt adnak, hanem elvakítanak. Mintha minden kifényesedett volna körülöttünk, csak épp a gondolkodás mattult el, mint egy régi, kézzel fújt karácsonyi dísz, amit túl sokszor ejtettek le.

Ironikus, hogy karácsonykor majd sok millió kis égő villog mindenfelé, mintha a világ teljes erővel próbálná kompenzálni azt a fényhiányt, amit a fejek nem pótolnak. A házakon csillagfüzérek csüngenek, a kertekben műanyag rénszarvasok világítanak, a plázák mennyezetéből fényzuhatagok lógnak — csak épp az emberek között alig akad, aki belül is meggyújtana egy apró mécsest. Mert az a legnehezebb: a magunkban hordott sötétséggel kezdeni valamit. A külső világítást bekapcsolni gyerekjáték, de belül fényt gyújtani olyan, mintha egy jeges, huzatos pincében próbálnánk lángot szítani.

Pedig az a sötét az, amely igazán veszélyes — nem a decemberi délutáné. A természet sötétje jön és megy, de a belső homály hajlamos maradni, terjeszkedni, meghízni, míg végül olyan nagyra nő, hogy teljesen kitölti az embert. És akkor már nem csak sötét van: el is veszünk benne.

És mégis, valahol mélyen ott motoszkál egy makacs kis szikra, amely nem hajlandó teljesen elaludni. Mert a sötétben, bármilyen vastagra hízott is, mindig ott lapul valami finom, emberi dac: a vágy, hogy egyszer mégis világosabb legyen. Ha egyszer valaki felkapcsolja magában azt a bizonyos belső fényt, az nemcsak saját útját világítja meg, hanem másokét is. A fény ugyanis ilyen: nem kérdez, nem méreget, nem válogat, csak átterjed – mint egy csendes, jóindulatú járvány. Egyetlen ember bátorsága, hogy megnézze magában, mi is van odabent, már önmagában akkora világosságot tud keltani, hogy a körülötte lévők is kénytelenek hunyorogni. És a hunyorgás az első jel arra, hogy a fény mégiscsak működik.

Talán így kezdődnek a világosabb idők: nem nagy szavakkal, nem fényfüzérrel, nem harsány szándéknyilatkozatokkal, hanem egyetlen emberrel, aki nem fél kimondani – először magának –, hogy bizony, ezek sötét idők. De épp azért sötétek, mert a fényt rég nem gyújtotta meg senki. Mert elhittük, hogy a külső csillogás elég. Mert elhittük, hogy a gondolkodás fárasztó, a kérdés veszélyes, a kétely fölösleges. Mert kényelmesebb volt félhomályban ülni, mint leporolni a rég elfelejtett lámpást.

A remény nem abban rejlik, hogy majd egyszer csak világos lesz – mintha magától. A remény abban van, hogy az ember, ez a különös, ellentmondásos teremtés, néha mégiscsak képes arra, hogy újra elővegye a saját fényét. És ha egyszer valaki ezt megteszi, láncreakció indulhat: a sötétség nem egyik pillanatról a másikra tűnik el, de lassan visszahúzódik, mint egy zavarba jött vendég, akiről kiderült, hogy rég lejárt a meghívása.

Mert lehetnek ezek sötét idők – sőt, azok is. De minden idő sötét, amíg az ember nem tesz fényt bele. És a fény, bár banálisan egyszerű, mégis a legnagyobb dolog: nem kerül semmibe, csak bátorságba. És talán épp ez az, ami ma hiányzik. De aki egyszer felgyújtja magában, az már soha többé nem marad teljes sötétben. És lehet, hogy mások is követik – mert a fény után menni az embernek ösztönös. Csak valakinek meg kell gyújtania.

Aszalós Sándor
2025.11.28