„Az oroszok számára a performatív kegyetlenség a háború eszköze” – mondta Antony Beevor brit történész a The Telegraph-nak. Oroszország ukrajnai tettei nem kivételesek. Több évszázados, különösen brutális katonai kultúra folytatásáról van szó, amelyet a Nyugat régóta figyelmen kívül hagyott. A bucsai tömeges nemi erőszak, kínzás és gyilkosság rendszerszintű volt. A több mint 19 500 elrabolt ukrán gyermek mutatja meg az „orosz felszabadítás” valódi jelentését.

Az orosz katonát az erőszak rendszere formálja. Az 1990-es években évente ötezer sorozott katona vetett véget saját életének, miközben a tábornokok ezen csak nevettek. Nemrég egy parancsnok arra utasította az újoncokat, hogy ássák meg a saját sírjukat, mert „hamarosan szükségük lesz rá”. Így működik a „bántalmazási lánceffektus”: akik maguk is az erőszak áldozatai, továbbadják a brutalitást. 1945-ben az áldozatok lengyel, magyar és német nők voltak; ma – ukrán nők. Berlinben még a teljesen kimerült koncentrációs tábori foglyokat is megerőszakolták. Az orosz logika egyszerű: „a győztest soha nem ítélik el.” A háború jogszerűségének fogalma egyszerűen nem létezik ott. A bucsai kegyetlenség akkor kezdődött, amikor az orosz villámháború kudarcot vallott. Beevor történelmi párhuzamot von: a nácik 1942-ben kezdtek gázkamrákat használni, amikor rájöttek, hogy nem fogják legyőzni a Szovjetuniót. A frusztrált megszálló mindig brutálisabbá válik.

A háború után orosz katonák százezrei fognak hazatérni: összetörve, traumatizálva, kriminalizálódva – köztük a „büntető zászlóaljak” egykori elítéltjei is. Már most dokumentálnak új bűncselekményeket, amelyeket a „különleges katonai művelet hősei” követnek el, akik amnesztiát kaptak szolgálatukért. Oroszország veszteségei mintegy egymillióra tehetők: körülbelül 250 000 halott és 750 000 sebesült. A Kreml mobil krematóriumokat vetett be a holttestek eltüntetésére. Beevor szerint Putyin bármilyen tűzszünetet megszeg, és Ukrajnát, valamint Európát fogja hibáztatni. Valódi béke rendkívül valószínűtlen. Ahogyan az első világháború után Nagy-Britannia és Franciaország nem tudta elképzelni, hogy valaki újabb háborút indít – ezért becsülték alá Hitlert –, ma a világ újra ugyanarra a gereblyére lép.

A Nyugat nem Oroszország megalázására, hanem éppen ellenkezőleg: Oroszország megnyugtatására törekedett. A hidegháború vége után célja a posztszovjet tér stabilizálása, demokratizálása, beillesztése a globális rendszerbe volt. A Nyugat sorra dolgozta ki azokat a programokat, amelyek feltétel nélküli bizalmat mutattak Moszkva felé. Oroszországot kérdés nélkül beemelték a nemzetközi elitklubokba: ENSZ Biztonsági Tanács, G7 – annak ellenére, hogy politikailag és gazdaságilag nem felelt meg a feltételeknek. 1997-ben az EU Partnerségi és Együttműködési Megállapodást kötött Oroszországgal, amelyet 2010-ben „Modernizációs Partnerséggé” bővítettek. Ez ambiciózusabb volt, mint bármely nyugati program Ukrajnának vagy Grúziának. A NATO 2002-ben létrehozta a NATO–Oroszország Tanácsot, amely messze meghaladta bármely NATO–Ukrajna vagy NATO–Grúzia projekt lehetőségeit. Mindeközben az EU a Tacis program keretében 3 milliárd USD támogatást adott Moszkvának az orosz reformok segítésére.

A kollektív Nyugat hitre épített: hinni akart Jelcin reformjaiban, majd később Putyin „modernizációs szándékában”. A valóságot azonban elfedte a vágykép. Amikor 1999-ben Moszkvában és Volgodonszkban lakóházakat robbantottak fel, és súlyos bizonyítékok utaltak az FSZB szerepére, Putyint a Bundestag szűnni nem akaró ovációval fogadta. A Csecsenföldön elkövetett tömeggyilkosságok ellenére 2006-ban Becsületrenddel tüntették ki, 2008-ban Grúzia megszállására a Nyugat újraindítással válaszolt, 2014-ben pedig a Krím és a Donbász ügyére enyhe szankciókkal, miközben a Nord Stream 2 felgyorsításával paradox módon Oroszország gazdasági pozícióját erősítette.

Mindez azt üzeni: Putyin helyesen kalkulált. A Nyugat rendszeresen megerősítette abban a meggyőződésben, hogy a nyugati politikusok vagy korruptak, vagy naivak, és hogy a Nyugat vágyak rabja, nem realista hatalmi szereplő. A kevés szakértőt, aki ezt előre látta, azonnal „russzofóbnak” bélyegezték – noha ők csupán azt mondták: Oroszország nem partner, hanem dominancia-aktort játszik. Nem egész Európát akarja leigázni – legalábbis még nem –, de a posztszovjet térben kizárólagos uralmat kíván. És mivel lágy hatalomra nem volt képes, Oroszország mindig a kényszerre, zsarolásra és propagandára támaszkodott. Itt született meg az a mítosz, amelyet Putyin máig terjeszt: a Nyugat „elárulta” Oroszországot. Holott ez soha nem történt meg; ígéret a NATO keleti bővítésének elmaradására nem létezett, és nem is lett volna kivitelezhető.

Putyin azon állítása, miszerint a független ukrán nemzeti identitás gondolata nem más, mint Oroszország nyugati ellenségeinek összeesküvése, mélyen árulkodó. Ez a nézet elválaszthatatlanul összefügg az Orosz Birodalom eredetével, földrajzi kiterjedésével és a más nemzetek feletti gyarmati uralmának természetével. Az orosz politikai logika szerint a terület és a nép a birodalom történelmi tulajdona, amelyet az államnak bármi áron meg kell őriznie. A független nemzeti identitás, különösen Ukrajnában, fenyegetést jelent a birodalmi identitásra, mert aláássa azt a történelmi mítoszt, amely szerint Oroszország „örököse” a térségnek.

Ez a gondolatmenet magyarázza, hogy miért tekinti Putyin és a Kreml a nyugati támogatást, a nemzetközi legitimitást és a demokratikus fejlődést külső összeesküvésként. A retorika mögött nem csupán ideológiai érdek húzódik: a történelmi és földrajzi értelmezés szorosan összefonódik az agresszióval, a megszállással és a brutalitás rendszerével, amelyet Antony Beevor az orosz katonai kultúra lényegének nevez. Más szóval, Putyin érvelése nem csak politikai mantra: történelmi és geopolitikai logikát tükröz, amely szerint Ukrajna önállósága ellentétben áll a birodalmi érdekekkel, így minden lépés – a propaganda, a katonai agresszió, a területi követelések – ennek a logikának a szolgálatában áll.

Aszalós Sándor
2025.12.05