Most, az új év hajnalán még korán sötétedik. A hideg uralkodik a házon kívül, az ablakok mögött összesűrűsödik az este, és a világ mintha szűkebbre húzná magát. Ilyenkor az ember szívesebben vesz a kezébe egy könyvet, mint hogy a televízió zaját engedje be maga köré. A betűk csendje jobban illik ezekhez az estékhez. És ahogy az olvasás lassan merengéssé válik, az ember észrevétlenül elindul visszafelé az időben. A régmúlton gondolkodik, a gyerekkoron, azokon a beszélgetéseken, amelyek már nem ismétlődhetnek meg: a nagyapámmal, a szüleimmel, különösen édesapámmal töltött hosszú, ráérős esték jutnak eszembe, amikor még nem tudtam, hogy egyszer majd ezek lesznek azok az emlékek, amelyekhez vissza lehet menekülni a jelen zajából.
Téli estéken, Budapesten, a Torontál utcában a sötétség korán beköltözött a házak közé. Édesapám ilyenkor teát főzött. Nem siette el soha. A víznek forrnia kellett, nem csak melegnek lennie, a teának pedig időt adott, hogy – ahogy mondta – megérjen. Olyan volt ez, mintha ő maga is így tett volna egész életében: figyelni, hallgatni, érni hagyni. Ültünk egymással szemben, a csészék között lassan felszálló pára mintha eltörölte volna az időt, és amikor beszélni kezdett, nem volt szükség kérdésekre. Mesélt a kassai iskolás éveiről, a szigorú tanárokról, a könyvekről, amelyeket már akkor is inkább búvóhelynek érzett, mint tananyagnak, és az amerikai fogságról 1945-ben, amelyről sosem drámai hangon beszélt, inkább tárgyilagosan, mintha egy idegen élet epizódja lett volna. Hallgattam, pedig már huszonöt éves voltam, de mellette újra és újra gyerek lettem. Éreztem, hogy ezek a történetek nem csupán a múltról szólnak, hanem valami nehezebben megfoghatóról is: arról, hogyan marad meg az ember önmagának akkor is, amikor minden körülötte széthullik.

Édesapám szerette Thomas Mann és Stefan Zweig műveit. A Buddenbrook ház lapjait úgy forgatta, mintha családi album lenne, a kevéssé olvasott remekművet – de számára különösen kedves – József és testvéreit pedig többször is elolvasta, és sokszor beszélt róla. Az ő hatására olvastam végig én is a könyvet. Noha édesapám nem volt vallásos, a Bibliát sem hitből ismerte, hanem kíváncsiságból és tiszteletből: tudni akarta, mi az, amire nemzedékek gondolkodása épült. Nekem is azt tanította, hogy a könyv nem igazság, hanem tükör, és attól függ, mit látunk benne, mennyire vagyunk hajlandók belenézni.
Nyaranta, Dunabogdányban – ahol egy kis faházuk volt – más volt a beszéd ritmusa. A rekkenő melegben a délutánok megnyúltak, a Duna szaga összekeveredett a forró levegővel, és édesapám a cukrászdából hozott krémes mellé lassan kortyolta a kávét. Mindig rágyújtott, mintha ez is része lett volna a történetmesélésnek: a füst időt adott a mondatoknak. Ott sem tanított, csak elmondott „pár dolgot”, ahogy ő nevezte, és ezek soha nem voltak hangosak vagy véglegesek. Inkább olyanok voltak, mint apró jelzőkarók egy úton, amelyen mindenkinek magának kell végigmennie.

Sok mindenre már nem emlékszem ezekből a beszélgetésekből. A történetek összefolytak, a részletek elkoptak, mint a gyakran forgatott könyvek sarkai. De néhány mondat megmaradt bennem, tisztán, változatlanul. Egy nyári délutánon mondta, talán éppen akkor, amikor már azt hitte, nem figyelek eléggé. Rám nézett, elmosolyodott, és így szólt:
– Tudod, kisfiam – mert harmincévesen is a kisfia voltam –, nagyon sokszor van úgy, hogy szeretnél segíteni az embereknek, a barátaidnak, hogy egy kicsit kinyisd a szemüket. De bármennyire is helyesen és logikusan érvelsz, akkor sem tudsz fényt gyújtani abban a házban, ahol a sötétséghez ragaszkodnak.
Egyet hörpintett a kávéból, majd lassú, megszokott mozdulattal leverte a hamut a cigarettáról.
– A gyertya arra való, hogy világosságot adjon. Hogy lásson az ember – folytatta. Nem sietett tovább, mintha hagyná, hogy a mondat helyet találjon bennem. Aztán csendesen hozzátette:
– Máté evangéliumában ezt így fogalmazták meg: gyertyát sem azért gyújtanak, hogy a véka alá tegyék, hanem hogy a gyertyatartóba állítsák, és fényével mindazokat megvilágítsa, akik a házban vannak. Nincs nehezebb annál, akit a világosságra akarsz vezetni, de ő nem mozdul.

Akkor még nem értettem teljesen. Csak évekkel később, viták, csalódások, elnémult barátságok után jöttem rá, hogy ez nem lemondás volt, hanem irgalom. Annak felismerése, hogy a megértés nem erőszak kérdése, és hogy a világot nem lehet megjavítani anélkül, hogy közben el ne törnénk benne valamit. Édesapám nem hagyott rám szabályokat, csak útjelzőket – olyanokat, mint a sötét éjszakában a lámpások. Sokszor eszembe jut a tea párája, a bogdányi kávé illata, a krémes édessége, és az a felismerés, hogy a fényt néha nem meggyújtani kell, hanem megőrizni ott, ahol még él.
Ezek a beszélgetések a nagyapámmal és édesapámmal – a könyvekről, az életről, az emberekről – nálam a Felvilágosodás korát jelentették, hogy ennél a történelmi képnél maradjak.

Később értettem meg azt is, hogy amit édesapám mondott, ugyanabból a forrásból fakadt, mint Pál apostol szavai: Sötétségből világosság ragyogjon.
Talán ezt hagyta rám örökségül: hogy nem minden sötétségnek kell nekimenni, de a saját lángunkat soha nem szabad eloltani.
A téli sötétségben lehet a legjobban meglátni a fényt.

Aszalós Sándor
2025.01.05