1945 január 27-én a balfi munkatáborban agyonverték Szerb Antalt. Nyolcvanegy éve halt meg a 20. századi magyar irodalom egyik legműveltebb, legszellemesebb és legemberségesebb alakja – író, irodalomtörténész, esszéista, műfordító –, akinek életműve az európai humanizmus, a kultúra folytonossága és az értelem szabadsága mellett tett tanúságot egy olyan korban, amely mindezt megsemmisítendő ellenségnek tekintette. Halála nem pusztán egy emberi élet kioltása volt, hanem egy egész szellemi magatartás elutasítása: annak a hitnek a megtörése, hogy az irodalom, a gondolkodás és a műveltség erkölcsi erőt képvisel.

Utolsó fennmaradt levelét 1944. december 16-án írta Balfon családjának. A sorokból nem pátosz, nem önsajnálat szól, hanem a végsőkig visszafogott emberi remény: „végtelenül szomorú vagyok” – írja, majd beszámol a csomagok elmaradásáról, a hely átkozottságáról, a kilátástalanságról. „Most már nincs más reménységem, mint az, hogy a háborúnak nemsokára vége lesz; csak ez tartja még bennem a lelket.” A levél végén már a sötétségre és az erő elfogyására utal, mégis a találkozásba vetett hit marad az utolsó mondat mögött. Ez a levél a magyar irodalom egyik legmegrendítőbb dokumentuma: nemcsak egy író hangja, hanem egy emberé, aki a pusztulás közepette is a szeretet nyelvén szól.

Szerb Antal egész életműve az európai kultúra egységébe vetett hitből sarjadt. Ennek egyik legnagyobb teljesítménye az 1941-ben megjelent Világirodalom története, amely Babits Mihály Az európai irodalom története című munkájának szellemi folytatása, ugyanakkor egészen új hang: személyes, ironikus, játékos és mélységesen művelt. Nem tankönyvet írt, hanem szellemi utazást, amely közel ezer oldalon vezeti végig az olvasót az emberi gondolkodás, hit, kétely, lázadás és önkeresés történetén. Mondatai metszően pontosak, mégis könnyedek; tudása enciklopédikus, de soha nem hivalkodó. Nem véletlen, hogy a szovjet korszakban a művet cenzúrázták, és a szovjet irodalomról szóló fejezet nélkül adták ki: Szerb könyve nem ideológiát szolgált, hanem szabadságot.

A mű első fejezete már önmagában vallomás. Amikor az Ószövetséggel kezdi az irodalomtörténetet, és a Haszkala, a zsidó felvilágosodás hagyományába helyezi magát, nem csupán tudományos gesztust tesz, hanem erkölcsi állásfoglalást is. „Azt mondják, az Ószövetség nem egyetlen könyv, hanem egy egész irodalom” – írja, és ezzel kijelöli azt a folytonosságot, amelyben a kultúra nem nemzeti vagy faji kategória, hanem közös emberi emlékezet.

1943-ban, alig néhány évvel szegedi egyetemi tanári kinevezése után, zsidó származása miatt lemondásra kényszerítették. Budapesten kényszermunkát végzett, uszályok be- és kirakodásán dolgozott. Bár lehetősége lett volna külföldre menekülni, ezt következetesen elutasította. Nem tagadta meg sem származását, sem hitét, sem azt a szellemi örökséget, amelyhez egész életében hű maradt. Az üldöztetés éveiben is írt: ekkor született A királynő nyaklánca című regénye, majd a VII. Olivér, amely már nem jelenhetett meg valódi nevén. A mű A. H. Redcliff álnéven, „külföldi irodalomként” került a magyar piacra – groteszk és tragikus bizonyítékaként annak, miként válik a valóság abszurd irodalommá.

1944-ben Fertőrákosra, majd a balfi koncentrációs táborba hurcolták, ahol a Wehrmacht által építtetett Délkeleti Fal munkálatain dolgoztatták. A teljesen legyengült, beteg Szerb Antalt 1945. január 27-én az őrök agyonverték. Halálának napja egybeesik Auschwitz felszabadításával – a történelem egyik legsötétebb és legkegyetlenebb szimbolikus egybeesésével. Sírja Budapesten, a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben található.

Szerb Antal életműve azonban túlélte gyilkosait. A Pendragon-legenda, az Utas és holdvilág, a Gondolatok a könyvtárban és a Világirodalom története ma is élő művek, mert nemcsak irodalmat közvetítenek, hanem magatartást is. Újra és újra visszatér bennük a felismerés: „És amíg él az ember, nem tudja, mi történhet még.” És ott áll figyelmeztetésként, iránytűként az a mondat is, amely talán egész életének erkölcsi összegzése: „Amíg kultúránkhoz hűek maradunk, önmagunkhoz vagyunk hűek.”

Szerb Antalt megölték, de az a szellemi világ, amelyet képviselt, nem pusztítható el. Amíg olvassuk, amíg gondolkodunk vele és általa, addig nemcsak rá emlékezünk, hanem arra is, mit jelent embernek, értelmiséginek, európainak lenni.

Aszalós Sándor
2026.01.28