Pető Andrea írása

Az illiberális kormányzás utáni újrademokratizálás hatalmas feladat, különösen a felsőoktatásban. Elmondom, miért.

Tíz évvel ezelőtt az illiberális magyar kormány megkezdte kampányát a Közép-európai Egyetem (CEU) ellen. Akkor egy budapesti konferencián megkérdeztek tőlem: „Andrea, mi lesz veled most?” A kérdést feltevő kollégám nem rám gondolt, hanem a CEU-ra. Jól fizetett, lelkesen lojális Fidesz-apparátcsik volt. Később, ahogy a Fidesz egyre jobbra tolódott, úgynevezett „Fidesz-árvává” vált, és most, 2026-ban a Tisza Párt tanácsadója, a pragmatikus karrierizmus tipikus példája. Akkor így válaszoltam: „Elhagyjuk Budapestet, csodásan fogunk élni Bécsben, a világ legélhetőbb városában, és amikor itt minden összeomlik, visszajövünk, és újjáépítjük, amit lehet.” Már akkor tudtam, hogy a Nemzeti Együttműködési Rendszer, ahogy a Fidesz által felépített illiberális államot nevezik, végül összeomlik, mivel egyetlen országot sem lehet hosszú távon szakmai szakértelem nélkül irányítani.

És most itt tartunk: a magyar választásokra már csak pár óra van hátra. Magyar Péter, az ellenzék vezetője, komoly előnnyel vezet a közvélemény-kutatásokban. A 2017-es előrejelzésem valósággá válik.

A rendszer összeomlása tekintetében igazam volt: más közintézmények, köztük a felsőoktatási és kutatási intézmények valóban összeomlottak. Egy másik kérdés tekintetében azonban továbbra is kétségek merülnek fel: hogyan lehet ezt a rendszert újjáépíteni. Ezek a kétségek Magyar programját tekintve megalapozottak. Eddig kijelentett célja a Magyar Tudományos Akadémia és az egyetemek autonómiájának helyreállítása, vagyis a Fidesz előtti status quo visszaállítása.

De lehetséges-e – és ami még fontosabb, szükséges-e – helyreállítani azt, amit az elmúlt 16 évben tönkretettek?

Ha a TISZA valóban megkapja a kétharmados alkotmányos többséget, a magyar tudományos élet és felsőoktatás még mindig egy történelmi lehetőség előtt áll, hogy a régi rendszer helyreállítása helyett egy új, a 21. századnak jobban megfelelő rendszert építsen ki. Ez az átgondolás fontos, mivel annak helyreállítása – és ami még fontosabb: azoknak a helyreállítása, akik ezeket az intézményeket irányították –, ami olyan sebezhetőnek bizonyult az illiberális támadásokkal szemben, kevés értelme van. Mivel az illiberális politikusok és szavazók, és ami még fontosabb, a hozzájuk kapcsolódó üzleti és geopolitikai érdekek nem fognak eltűnni a választások után, az illiberális vágy a felsőoktatás, az erőforrások, a tudástermelés, a hitelesítés és a terjesztés ellenőrzésére sem fog hirtelen elpárologni. A felsőoktatásnak és a kutatásnak ezért ezúttal jobban fel kell készülnie.

Mi omlott össze az elmúlt 16 évben?

Az elmúlt másfél évtizedben a magyar felsőoktatás mélyreható illiberális átalakuláson ment keresztül. Ezek a változások nemcsak az egyetemek működését érintették, hanem a hallgatók életpályáját, a kutatás szabadságát, az akadémiai engedélyezést és a tudás társadalmi presztízsét is. Bár ezek a változások gyakran merész és szakszerűtlen megoldások voltak a valós, meglévő strukturális problémákra, és „versenyképességet növelő reformokként” tálalták őket, közelebbi vizsgálat során inkább a közoktatás tudatos elszegényítése és egy párhuzamos, centralizált, jól finanszírozott, politikailag ellenőrzött rendszer kiépítése tűnik ki.

A legszembetűnőbb intézményi változás az egyetemek alapítványi irányítás alá helyezése volt. Az állami finanszírozású, állami egyetemek jelentős részét vagyonkezelő alapítványok irányítása alá helyezték. Ezek az alapítványok formálisan „magán” szereplők, és kuratóriumaikban gyakran aktív vagy volt politikai személyiségek ülnek, hosszú távú, szilárd mandátummal. Elméletileg ez a modell nagyobb rugalmasságot ígért; a gyakorlatban azonban elmosta a határt az egyetemek állami és magánjellege között, miközben az állami források feletti ellenőrzés nem csökkent, hanem egy kevésbé átlátható szintre került át.

Ennek következtében Magyarországot kizárták a Horizont programokból, és az illiberális kormány elindította saját, úgynevezett HU-rizont programját, amely a szakmai autonómia tekintetében csúfos kudarcot vallott, mivel a minisztérium felülbírálta a zsűri döntéseit.

Az illiberális Magyarország kulcsfontosságú tényezővé vált egy alternatív nemzetköziesítési modell kialakításában. A Mátyás Korvinus Collegium alapítása új korszakot nyitott. Az intézmény rendkívüli mennyiségű állami és magánalapítványi forráshoz jutott, valamint „sötét pénzhez” is, mind belföldön, mind nemzetközi szinten. Oktatási és kutatási tevékenységei egy párhuzamos rendszert hoztak létre, amely nem illeszkedik a hagyományos felsőoktatási struktúrákba, mégis jelentős hatással van rájuk.

A felsőoktatásba vetett bizalom megrendült, mivel az elmúlt 16 évben a vezetéssel, a stratégiával és a költségvetéssel kapcsolatos kulcsfontosságú döntések egyre inkább külső politikai vagy kuratóriumi jóváhagyást igényeltek. Ennek eredményeként az öncenzúra vált a intézményekben a túlélés domináns stratégiájává.

Az autonómia nem tűnt el teljesen, de feltételekhez kötötté vált: csak akkor tolerálják, ha nem ütközik politikai vagy ideológiai prioritásokkal. A versenyképes, szakértői bírálaton alapuló pályázati finanszírozást nagyrészt felváltották a központosított döntések, a célzott támogatások és a kijelölt „nemzeti prioritású intézmények”, ami gyengíti mind az akadémiai versenyt, mind a bizalmat, és ami még fontosabb, a kiválóságot is. A finanszírozási döntéseket ma már gyakran inkább a kapcsolatok, mint a tudományos érdemek vezérlik, ami hozzájárul a magyar tudomány versenyképességének csökkenéséhez.

Ugyanakkor a magyar felsőoktatás egy önmagát erősítő kivándorlási spirálba került: a tehetséges hallgatók korán elmennek külföldre tanulni, míg a fiatal kutatók nem látnak maguk előtt biztos tudományos jövőt itthon. Ezeket a folyamatokat a demográfiai hanyatlás is súlyosbítja. A felsőoktatási korú hallgatók számának csökkenése, valamint a túlméretezett intézményi hálózat arra kényszerítette az egyetemeket, hogy a hallgatói létszám fenntartása érdekében alacsonyabb felvételi követelményeket alkalmazzanak. Az egyetemi diploma társadalmi mobilitás szempontjából betöltött társadalmi értéke csökkent, egyrészt mert már nem vezet biztos karrierhez, másrészt mert az intellektuális munka maga is elvesztette társadalmi értékét az illiberális politika tudatos anti-intellektualizmusa miatt.

Rendszerváltás ahelyett, hogy újjáépítenénk

A pillanat nem ugyanazon szereplők és ötletek újrahasznosítását igényli egy átnevezett rendszerben, hanem új embereket, akik valóban új gondolkodásmódokat és cselekvési módokat hoznak magukkal. A cél nem a múlt mechanikus helyreállítása, hanem egy nyitott, pluralista és versenyalapú akadémiai rendszer létrehozása, amelyben a szakmai bátorság ismét felváltja az öncenzúrát.

Ez merész állítás, tekintve, hogy a lehetséges fejlődés még a szomszédos országokhoz képest sem indult ilyen alacsony szintről. De a helyzet nem ennyire borús. Számos történelmi precedens segíthet az újjáépítésben, és mára már jelentős, jól képzett, nemzetközi tapasztalattal rendelkező tudósi gárda él száműzetésben.

Ha valóban történelmi lehetőség nyílna a magyar felsőoktatás előtt – és valóban, soha nem áramlott még ennyi forrás a rendszerbe, mint az elmúlt tizenhat évben, amelynek során például legalább hat, hasonló profilú 20. századi történeti kutatóintézetet hoztak létre –, ezeket az erőforrásokat a 21. század kihívásaihoz igazodó új célok szolgálatába lehetne állítani.

Hogy a CEU, a magyar felsőoktatási rendszerrel együtt, készen áll-e ezekre a kihívásokra, amennyiben ez a történelmi lehetőség 2026. április 12. után megnyílna, nyitott kérdés marad, amely végső soron az én előrejelzésem második részének helyességét fogja próbára tenni.

Pető Andrea
Történész és egyetemi tanár a CEU-n, Bécsben.
2026. április 12.