Időnként a könyvespolcomat is portörölgetni kell, ilyenkor néha egy-egy könyvbe belenézek. Eszembe jut, amikor először olvastam, amikor megvettem. Volt olyan kötet, amelyet többször is elolvastam – ilyen volt például Gulácsy Irén Hamueső című kiváló könyve. Gulácsy Irénnek nem ez a legjobb könyve, de mégis…. A kezemben tartva mindig eszembe jut, amikor nagyapám mesélt arról, hogyan kellett a szülőföldjüket elhagyni a román uralom alatt. Nem a politikai okoskodások érdekeltek ilyenkor, nem a tankönyvszerű magyarázatok, hanem a mögöttük rejlő emberi sorsok. Mert valójában minden határváltozásnak, minden történelmi fordulatnak a mélyén emberek vannak: ők viszik tovább a sebeket, a sértettséget, a félelmet és néha a gyűlöletet is.

Gulácsy regénye nem a román–magyar ellentétről szól. Ez csak a díszlet, a szerkezet külső váza. A mű belsejében a magyar–magyar konfliktus fortyog, alvég és felvég nyers, makacs, évszázados szakadéka. A „kétféle magyar” ősi egymásnak feszülése: a kálvinista hajdúk gőgös bezárkózása és a később betelepült katolikus családok makacs különállása. Évtizedek óta egymás szomszédai, de nem egymás közössége. Mintha két idegen nép élne ugyanabban a falu-keretben, ugyanazok között a határok között, ugyanannak a földnek a porát verve le a csizmájáról.

Gulácsy irtóztató pontossággal mutat rá arra, amit ma is hajlamosak vagyunk elfelejteni: a közösségek nem kívülről szakadnak szét, hanem belülről. A román jegyző és pereputtya – léha, felelőtlen, balkáni módra mulatozó világ – csak katalizátor. A bomlás mélyebb: ott kezdődik, ahol a sértettség, a féltékenység, a bosszúvágy, a pletyka és a becsvágy összekeveredik egy kis közösség levegőjében. Csákánfalu úgy rohad belülről, ahogy az emberi lélekben is belül indul a betegedés, észrevétlenül.

E bomlás emblémája Bass Menyhért, ez a dacos, sebzett, becsvágyó hajdú fiú, aki egész életében azt érzi: megfosztották valamitől, ami járna neki. Nemcsak a szerelme miatt mellőzött, nemcsak vallási vagy társadalmi okokból kirekesztett, hanem saját torz hordalékainak, belső viharainak is rabja. A jegyző és köre nem megmételyezi – csak felerősíti azt, ami benne amúgy is rombolóan jelen van. Menyhért azt hiszi, felemelkedik: bíró lesz, hatalmat kap, emberek hajolnak előtte. Valójában azonban minden lépése egyre mélyebbre taszítja: szétesik a házassága, elszárad a gazdasága, végül saját identitása is felmorzsolódik. Nem a román uralom bukik rá, hanem ő omlik össze önmagától.

És mindeközben a falu morális lejtmenete is gyorsul. A derék gazdakör helyére balkáni mulató nő, a közösség tartóoszlopait elkerülő, szeszben úszó, ringó, harsány vigasság veszi át a helyet. Nem külső import – belső igény. A romlás mindig akkor kezdődik, amikor az emberek már rég készen állnak rá. Amikor a régi fegyelem, a munkába vetett hit, a közös erkölcsi minimum felpuhul, s már csak ürügy kell ahhoz, hogy széteshessenek a tartások.

Milyen különös, milyen keserű, hogy a regény legtragikusabb alakja éppen Südy Sándor, az elcsapott, öreg jegyző: az egyetlen, aki józanul érzi a veszélyt, próbál menteni, szervezni, szövetkezni – de se erő, se társ, se közösség nem maradt mögötte. Mire rádöbben, hogy minden hiába, már csak a halál marad számára és a hozzá kötődő öreg tanítónő számára. Ketten mennek el, csendesen, a pusztuló falu közönyös némaságában. És ez talán a legfájóbb: nem a veszteség, hanem a közöny.

A nagy kérdés, amely a Hamueső mögött dübörög, éppen ez: mit tesz egy kis magyar közösség, ha a történelem félresöpri a régi rendjét? Képes összekapaszkodni? Vagy széthullik belül, miközben kívülről még épnek látszik? Gulácsy válasza kegyetlenül őszinte: a közösség nem a románok miatt hullik szét, hanem saját viszályai miatt. A külső hatalom csak rázkódtatás – az igazi repedések belső eredetűek.

Talán ezért hatott rám mindig olyan erősen a regény, mert a mai magyar valóság öntükrözéseként is olvasható. Mindig könnyebb külső okot, külső ellenséget, más népet, más történelmi igazságtalanságot okolni. Pedig a legsúlyosabb sebeinket ma is magunknak ejtjük. A korrupció, a széthúzás, a gyűlölet: ezek nem idegen importok. Ezek régi, bennünk élő, el nem dolgozott örökségek. A Hamueső erről beszél, időtlen hitellel.

S amikor az ember a végén ott áll az erdélyi táj hóval betakart tisztasága előtt – a csend, a fehérség, az újrakezdés látszólagos ígérete előtt –, akkor érzi igazán, milyen kegyetlen ellentét feszül a természet és az ember között. A táj tud felejteni. Az ember sokkal kevésbé.

És ahogy becsukom a könyvet, újra eszembe jut Gulácsy Irén megrendítő, korszakokat átszelő mondata, amely mintha ma is nekünk szólna:

„És mi, üszkös vén fái a múltnak, mi itt maradtunk… A tegnap hiába elpocsékolt sok vére, könnye kisodorta a talajt a mi szikkadt gyökereink alól. Nincs se támogató kéz, se remény, se hit, se út, pedig a szürke végzet egyre veszedelmesebben nől, dagad, és a hamueső hull, csak egyre hull!”

Egyre jobban megszilárdul bennem nagyapám szavainak igazsága: olykor nem az idegen, hanem a sajátjaink között a legnehezebb élni, s vannak idők, amikor a történelem csak ürügy arra, hogy ki-ki végre örökös sérelmeihez nyúljon.

A por lekerül a könyvespolcról, de ezek a régi történetek sosem porosodnak be igazán; bennünk dolgoznak tovább.

Aszalós Sándor
2025.11.22