A Mammutban vetítettek egy 84 perces dokumentumfilmet, Huszonéves vénlányok címmel. A film 2019-es.
A kínai huszonéves nők párválasztási problémáiról szólt a film, 3 hölgy sorsát követve játékfilm-szerűen.

A beharangozó szerint:  “Kína olyan tüzet olt, amit maga gyújtott.
Súlyos veszélyben a társadalmi stabilitás Kínában: 30 millióval több a férfi, mint a nõ. Vénlánynak nevezik a kínaiak, de leginkább a kínai kormány azokat a tanult, kozmopolita nõket, akik nem mentek férjhez, nem alapítottak családot huszonegynéhány éves korukig.
Házastárs keresõ, vakrandik, házasságközvetítõk, kormány által szponzorált randi-rendezvények kavalkádján keresztül követünk három fiatal, bizakodó, egyedülálló nõt, akik hatalmas nyomás alatt próbálják megtalálni szerelmüket.”

Több megjegyzésem lenne, amik úgy gondolom érdekesek lehetnek másoknak is.
Először is nem a kínai nőkről van szó általában, hanem a pekingi középosztálybeli nőkről, akik nyugati értelemben modern nők, tanultak, jó munkájuk van. Ugyanúgy gondolkodnak (a házasságról), mint a nyugat-európai hölgyek.
Egyetlen dologban éreztem még egy kis keleti hatást: a családok ma még erősebben presszionálják, hogy a lányuk menjen férjhez. (Szerintem ez se fog sokáig tartani.)

Az, hogy “Kína olyan tüzet olt, amit maga gyújtott” – egyenesen a nézők félrevezetése. Van ugyan egy kínai különlegesség, hogy volt egy törvény által előírt egyke periódus Kínában – közvetve ez vezetett ahhoz, hogy több a nő, mert a tiltás ellenére is megszületett a második vagy harmadik gyerek, ha nem sikerült előtte fiút szülni.

Mindössze hat év alatt, 2013 és 2019 között 40 százalékkal csökkent az évente házasságot kötő kínaiak száma: 23,8 millióról 13,9 millióra zuhant a kínai statisztikai hivatal adatai szerint, és azóta sem állt meg a drámai csökkenés.
2014-ben kezdett el az ország munkaképes korú népessége több mint három évtized óta először csökkenni. A következő évben a kínai kormány bejelentette, hogy véget vet az egykepolitikának, lehetővé tette a párok számára, hogy két gyermeket vállaljanak, majd ezt 2021-ben három gyermekre emelte – de a házasságkötések és a születések száma ezzel együtt is tovább csökkent.

A kínai nők nemcsak nem szülnek, de nem is házasodnak már. Ez szerintem ugyanazokra a globális okokra vezethetők vissza, mintha Párizsban vagy Budapesten, vagy akármelyik nyugati nagyvárosban lennénk.

Alátámasztja a véleményemet, hogy az egész filmet forgathatták volna Budapesten, a háromnegyed részét a Duna Plázában, a többit a Duna Pláza mögött a Népszigeten és a Margitszigeten a futókörön.

A magyar kormány is mindent megpróbál, hogy növekedjen a gyerekek száma, de ez az erőfeszítés is csak arra elengendő, hogy nem olyan mértékben csökken a születések száma, mint az EU-ban. De sajnos csökken.

[A végére, hadd tegyek egy nem túl fair megjegyzést. Gyanakodva nézem mindig a Kínáról szóló úgy nevezett dokumentum filmeket. Mindig érzek bizonyos ferdítést, leegyszerűsítést. Ha nem kínaiak csinálják a filmet, akkor az már eleve gyanúra ad nekem okot. Ez ennél a filmnél is így van. Különösen így van ez a 2000-es évek elejétől, amikor láttam Frei Tamás dokumentum filmjét. A címére már nem emlékszem pontosan, de a tartalma szerint az lehetett a címe, hogy “Tudta Ön, hogy nem minden kínai egy büdös paraszt?”]

Csikvári F. András
2025.02.01